here we go again

Elment. Hát visszajött. Nem egyedül.

Elérkezett a perc, mikor ismét felteszem a kérdést: hogyan tovább? Eddig oly könnyű volt úszni. S nem bántott a víz. S hirtelen elkapott egy örvény, és hihetetlen lendülettel és erővel taszigál. Nem tudom, meddig bírok a felszínen maradni. Lábaim görcsölnek már, tüdőm elfáradt, nem tudom, érdemes-e tovább küzdenem. De én nem voltam az a feladós fajta.
Elérkezett a perc, mikor ismét előveszem féltve őrzött álarcom. Nem szeretek mögötte bujkálni, nehogy azt hidd. De ápol és eltakar. Nem lehetek többé önmagam. Teljesen nem. Egy ideig nem. Nem.

Pedig oly jó volt úgy élni, hogy nem volt mit rejtegetni. Oly szép volt az élet mindenféle nehézség nélkül. Már-már én is azt hittem, megváltoztam. S megváltozott a sorsom is.
Azt hittem, már képes vagyok csak úgy, szimplán vendégeskedni. Semmi komoly, semmi elkötelezettség. Élveztem, már hogyne élveztem volna. Más volt, más, mint az eddigiek. Izgalmas. S én csak mentem, mentem, mit sem törődve korábbi tapasztalataimmal, nem foglalkozva azzal, hogy milyen könnyen is át tudok esni a ló másik oldalára. S kacagtam, éltem, táncoltam a napsütésben, hóban, esőben. Mindig, mindenhol. Nem volt más, csak a világ, csak én és a világ, csak én. És ő.

Azt hittem, megtehetem.
Azt hittem, elég.
Azt hittem, meg tudom csinálni.
Azt hittem, enyém a világ.
Azt hiszem, mégsem.
Az ő világa nem lehet enyém.

Hogyan tovább?

* Néha oly könnyű lenne kiszaladni ebből a sötét szobából, ahol hideg van, didergek, nem látok semmit, ahol könnyeim arcomra fagytak már. Néha oly jó lenne visszamenni a fénybe, ami még a hátam mögött pislákol. Ahol meleg volt és kényelem. Ahol nem kellett harcolni a bútorok ellen, a sötétség és fagy ellen, ahol mindenki velem volt, ahol mindenki magához ölelt, ahol mindenki szeretett. De miért is kéne a könnyebb utat választani? Nem, ezegyszer nem fog ki rajtam ez sem. Tudom, hogy életem legnagyobb hibáját követném el, ha az első nehézségnél visszafordulnék.

Meglesz. Megkapom. Tudom, hogy képes vagyok rá. Tudom, hogy van bennem annyi. Tudom, hogy más vagyok. És pont ez az.
Csak tudnám, hogy hogyan. Csak tudnám, hogy mit kéne tennem. Csak tudnám, hogy merre induljak.

Nincs más út, csak az előre. Vissza nem fordulhatok, meg nem futamodhatok. Az állapot nem stagnálhat, mert előbb-utóbb elnyel a víz. Csak menni kell, menni. S hiába állok már a szakadék szélén, hiába vagyok már csak egy lépésnyire a mélységtől, amitől valójában rettegek, azt hiszem, nem lenne értelme itt megadni magam. Inkább beleugrom önként, s dalolva.. S talán akkor kevésbé fog fájni. Talán megfog valaki. Legyünk optimisták.

Néha valóban átok túl érzékenynek lenni.

* Ne vegyél komolyan! Nem tenném. De eszembe jutott. Többször.