görbe

Régi elkopott gondolatok, emlékek. Emlékszel? Emlékszem. Már nem fáj. Már nem érzem. De a heg ott van, és ott is marad, örökké. Az is én voltam. S most visszatekintve az csak egy lezárt fejezet, semmi több. Megdöbbenten olvastam búcsúlevelem. Volt. Megvan most is. Már rég elfelejtettem. Ez a múltam. No de ennyire? Magamnak is tudok még meglepetést okozni.
Nem emlékszem kristáyltisztán arra az időre. Csak homályos, szürke, hideg képek pislákolnak haloványan. Összemosódik minden, mi akkor történt. Emberek, napok, érzések, kérdések. Az örökös kérdés: miért?
Nem kaptam választ. Most se tudnék adni. De egyszerűen ez épített fel, ez formált, ezen az úton jutottam el IDE. És itt jó! Tehát, bár remegve és értetlenül, de azt mondom, megérte. Megérte a sok könny, a szenvedés, a búcsú. Mert otthagytam azt az életet, otthagytam azt a testemet, azokat a gondolataimat. Mintha múltbeli énem meghalt volna, s lelkem újjászületett. Mint ki a halálból támadt fel, becsülöm a virágok illatát, az ég kékjét, a madarak csicsergését újra. Vagy tán most először?! Örülök a napnak, de szeretem az esőt is. És alig várom a havat! Csurig ázok, ha a természet úgy akarja. S én még akkor is mosolygok. Mert semmi sem tudja egyenesbe hozni az ajkaim. Mert felgörbültek, örökre, én mondom. S mert csak élek, s mert az oly jó!