Már mindjárt

Már lement a nap, ragyogtak a csillagok. Fáradt voltam, s a hold is csak kábító hatással volt rám. Azt hittem megint eltelt egy hangtalan nap. Nembaj, majd máskor. Ráérek. És ő is ráér. Nem kell elsietni a dolgokat.
Már megostam a fogam, felvettem a pizsamám, lemostam a sminkem. Már felmásztam az ágyba, amit oly jól imserek, amiben oly rég alszom, de sosem egyedül - mindig csak vele. Az Ő ágya.. amiben helyet kaptam két éve. Szeretem azt az ágyat. Kényelmes. Nagy. Meleg.
Már befordultam a fal felé, jelezve, hogy aludni szeretnék. Mindig igy jeleztem. S ilyenkor odabújt hozzám, átölelt és úgy merültünk álomba.
Már azt hittem, megint így fog történni...
Aztán megkérdezte, beszélünk-e. Már-már majdnem aludtam.

Beszéltünk. Még nem lett kimondva, de ki lesz. Hamarosan. Mert tovább kell tudni lépni. Mert fiatalok vagyunk és annyi minden áll még előttünk. Mert nem szabad elkényelmesedni a fényes szobában, tudni kell becsukni magunk mögött az ajtót, és átmenni a sötét szobába, és megismerni azt is.. ugye..

Fáj. Nehéz. Néha csak ülök és elered a könnyem. Mert mi lesz ezután? Milyen nélküle élni? Nem tudom. Oly régen éltem már nélküle. Oly régen voltam már egyedül. Félelmetes dolog ez. S egy kicsit félek is.. a sötéttől. De tudjuk jól, hogy a szemünk megszokja a korom sötétet is.. hamar. Csak a lépést megtenni, azt a nagy, nehézkes lépést megtenni nehéz. Gyerünk lábaim, bírjátok! Kicsi szivem néha meg-megszakad.

De amibe nem halsz bele, az megerősít. És ebbe nem fogok.

Jobb ez így.