más

Egyszer volt, hol nem volt, voltam egyszer én. Voltak terveim, vágyaim, néha úsztam, néha eveztem csónakom. De mindig tudtam mi a cél. S a cél mindig változott. Mindig előrébb került, hogy én is haladjak. Hogy miután elértem valamit, ne telepedjek le pihenni, hanem igenis menjek, menjek tovább, soha nem megállni, hajtani, úszni, evezni, mászni, futni, kifáradni. De fel nem adni.
Tervek, célok kellenek. Kellenek, hogy az életet meg lehessen élni. Nem egy kell, nem kettő. Sok-sok ezer, sok különböző, s az még jobb, ha ütik egymást. Mert kell B terv is, nem csak A. Meg hát, ha már megvan A, miért ne mehetnénk B-ért.
Szeretek élni, bár sokszor nem értem az egészet. Boldog vagyok, kétségtelen. Elérem, amit akarok, szinte kivétel nélkül, mindig. S ez önbizalmat ad, s még több célkitűzést. A jövőbe tekintve viszont mi lesz? És hogyan? Olyan furcsa, olyan képlékeny. És mégis: csak rajtam múlik. Senki máson. És valójában azt kezdek az életemmel, amit csak akarok. Megélni, átélni, kiélni. Felélni.

Néha úgy gondolom, őrült vagyok. Őrült. Bolond. Más. Mert ezek leginkább szinonimák az én kis szótáramban. Szeretek más lenni, szeretnék más lenni. Túl sokszor használom: "az emberek hülyék" mondatot. De olyan igaz. S én is ember vagyok, s én is hülye vagyok. Sokszor. De igyekszem. Igyekszem más lenni, bolondabb, őrültebb, ha úgy tetszik. De nem hülye. Annyian követik ugyanazt a sémát. Ugyanúgy élnek, ugyanazokat a szavakat használják. Ugyanúgy nevetnek, ugyanúgy sétálnak az utcán. Ugyanazt álmodják - mind éjjel, mind nappal. Ugyanúgy kelnek, ugyanúgy élik meg (megélik egyáltalán?) a napjaikat, ugyanúgy telnek az éjszakáik. Ugyanúgy nevetnek és ugyanúgy sírnak. Ugyanazokért az okokért. Ugyanazt tartják jónak és ugyanarra mutogatnak ujjal. Ugyanúgy öltözködnek, ugyanazok a szokásaik. Ugyanazokba a bulikba járnak, ugyanazokkal az emberekkel. Ugyanazokat a könyveket olvassák, ugyanazokat a filmeket nézik, és ugyanabban a kávézóban beszélik ki ugyanolyan életüket. Én is ugyanilyen vagyok. Mert az ember kénytelen ugyanilyen lenni. Mert ez egy ilyen világ, egy ilyen társadalom, egy ilyen emberiség.
De sosem a külsőségek számítanak. Kívülről lehetünk ugyanilyenek, élhetünk ugyanilyen életet. De a látszat bizony néha csal. És mi ezt tudjuk. Az a bolond, őrült faj, akik elvesznek az ugyanilyenségben, de mégis tudjuk, kik vagyunk. Hogy mi mások vagyunk. És ez pont elég.