fecske

Nem tudom mi lelt engem - szárnyalok. Ha elindulok egy úton, már nem tévedek el. Célba jutok. Sikerült. Mert sikerülnie kellett. Nem tudom, mi lesz, hogyan tovább, de egy cél pipa. Sőt. Azt hiszem kettő. Adjunk neki egy felet.

Imádom az érzést, amikor sétálok sz utcán vagy ülök a metrón a sok bamba, unottfejű, depressziós ember mellett-között, és egyszercsak elnevetem magam, mert egyszerűen csak. Mert jó minden, mert kerek, egész. Mert boldog vagyok. És mert egy kicsit bolond is. És ezt szeretem.

Mégegyszer elolvastam a Veronika meg akar halni c. könyvet. Másodszorra is majdnem ugyanolyan élmény volt, sok apró részletre felfigyeltem, amire elöször nem. Nyilván, már tudtam a végét, így az nem volt meglepetés. De mégis. Az a könyv zseniális. Az első könyv, amit többször olvastam el.. És alig egy hónap telt el a két olvasás között.

Van nekem is egy saját világom. Csak -valami hatására- úgy tűnik az én kis saját álomvilágomat most valósággá tudom váltani. Ma megálmodom, holnap megtörténik. Ez most túl jó így, félek, egyszer elmúlik, és újra marad az örökös álmodozás. És mégis. Kihasználom, amíg csak lehet. Félelmetes. Félelmetesen jó.

"Úgy akarom élni az életemet, ahogy megálmodom, nem pedig úgy, ahogy mások elvárják."

A mondat első fele stimmel. Az elvárásokat pedig már kezdem lepergetni magamról. Olyan régóta dolgozom már azon, hogy ne érdekeljen a köz. Miért kéne olyannak lenni, amilyennek ők elvárják? Miért kéne normálisnak lenni? Egyáltalán mi a normális?
Amit a köz elfogad.
Én nem akarok egy lenni a sok sözül. Én más voltam, vagyok, leszek. És ez így jó.

Nem tudom, éjjel álmodtam-e. Tényleg nem tudom eldönteni. Azt hiszem nem. Azt hiszem, valóság volt.
Kiderül...