krach

Össze vagyok zavarodva. Nem tudom, mit akarok, és azt végképp nem, hogy a világ mit akar tőlem. Iránytűt kérek. Térképet.
Félek a holnaptól, és méginkább a holnaputántól. De mély levegő: megy ez. Nem futamodunk meg a kihívásoktól. De ilyenkor bezzeg hova mászik az önbizalmam? Miért nem hiszem el magamról, hogy meg tudom csinálni? Hogy képes vagyok rá. Hogy megvan bennem az, ami ehhez kell.
Görcs.
Félek tőle is. Mert szeretem őt, de csak megbántom folyton. Nem szándékos. Egyáltalán nem, sőt. De egyszerűen nincs időm rá, nincsen, pedig úgy szeretném, ha lenne. Mert fontos nekem, és ezt nem tudom neki bebizonyítani. Pedig szeretném. Szeretném ha elhinné. Nemcsak elhinné, tudná is. És érezné is. De ez egyelőre kivitelezhetetlen. Jaj, miééért?
Az meg. Az. Tudod. Hát az meg lebeg. Áll. Kavarog. Nem tudom, mi van. Nem tudok semmit. És ez zavar. Nagyon zavar. Nyilván megvan az oka. Nyilván tudom is, hogy mi az. Hogy ki az. De mintha egy darab kiszakadt volna az életemből. Mintha elnyelte volna a mélység, a csend. Nem tudom, nekem miért jelentett ez az egész annyit. Azt se, hogy tulajdonképpen mit is jelentett. De most, hogy nincs, a szívem helyén valami idegesen zakatol, vonyít, üvölt.. üvölti, hogy meg fog szűnni. Bejelentette a csődöt.