here we go again

Elment. Hát visszajött. Nem egyedül.

Elérkezett a perc, mikor ismét felteszem a kérdést: hogyan tovább? Eddig oly könnyű volt úszni. S nem bántott a víz. S hirtelen elkapott egy örvény, és hihetetlen lendülettel és erővel taszigál. Nem tudom, meddig bírok a felszínen maradni. Lábaim görcsölnek már, tüdőm elfáradt, nem tudom, érdemes-e tovább küzdenem. De én nem voltam az a feladós fajta.
Elérkezett a perc, mikor ismét előveszem féltve őrzött álarcom. Nem szeretek mögötte bujkálni, nehogy azt hidd. De ápol és eltakar. Nem lehetek többé önmagam. Teljesen nem. Egy ideig nem. Nem.

Pedig oly jó volt úgy élni, hogy nem volt mit rejtegetni. Oly szép volt az élet mindenféle nehézség nélkül. Már-már én is azt hittem, megváltoztam. S megváltozott a sorsom is.
Azt hittem, már képes vagyok csak úgy, szimplán vendégeskedni. Semmi komoly, semmi elkötelezettség. Élveztem, már hogyne élveztem volna. Más volt, más, mint az eddigiek. Izgalmas. S én csak mentem, mentem, mit sem törődve korábbi tapasztalataimmal, nem foglalkozva azzal, hogy milyen könnyen is át tudok esni a ló másik oldalára. S kacagtam, éltem, táncoltam a napsütésben, hóban, esőben. Mindig, mindenhol. Nem volt más, csak a világ, csak én és a világ, csak én. És ő.

Azt hittem, megtehetem.
Azt hittem, elég.
Azt hittem, meg tudom csinálni.
Azt hittem, enyém a világ.
Azt hiszem, mégsem.
Az ő világa nem lehet enyém.

Hogyan tovább?

* Néha oly könnyű lenne kiszaladni ebből a sötét szobából, ahol hideg van, didergek, nem látok semmit, ahol könnyeim arcomra fagytak már. Néha oly jó lenne visszamenni a fénybe, ami még a hátam mögött pislákol. Ahol meleg volt és kényelem. Ahol nem kellett harcolni a bútorok ellen, a sötétség és fagy ellen, ahol mindenki velem volt, ahol mindenki magához ölelt, ahol mindenki szeretett. De miért is kéne a könnyebb utat választani? Nem, ezegyszer nem fog ki rajtam ez sem. Tudom, hogy életem legnagyobb hibáját követném el, ha az első nehézségnél visszafordulnék.

Meglesz. Megkapom. Tudom, hogy képes vagyok rá. Tudom, hogy van bennem annyi. Tudom, hogy más vagyok. És pont ez az.
Csak tudnám, hogy hogyan. Csak tudnám, hogy mit kéne tennem. Csak tudnám, hogy merre induljak.

Nincs más út, csak az előre. Vissza nem fordulhatok, meg nem futamodhatok. Az állapot nem stagnálhat, mert előbb-utóbb elnyel a víz. Csak menni kell, menni. S hiába állok már a szakadék szélén, hiába vagyok már csak egy lépésnyire a mélységtől, amitől valójában rettegek, azt hiszem, nem lenne értelme itt megadni magam. Inkább beleugrom önként, s dalolva.. S talán akkor kevésbé fog fájni. Talán megfog valaki. Legyünk optimisták.

Néha valóban átok túl érzékenynek lenni.

* Ne vegyél komolyan! Nem tenném. De eszembe jutott. Többször.

Csak tudnám, hogy is kellene mindezt csinálni? Bár lenne egy megoldókulcs, ami sagít. Mert fiatal vagyok és tapasztalatlan, és ki figyelmeztet majd, ha letérek a főútról? Senki, gondolom. És én csak megyek és megyek, haladok előre.. De vajon előre megyek? Valaki adhatna egy térképet!

görbe

Régi elkopott gondolatok, emlékek. Emlékszel? Emlékszem. Már nem fáj. Már nem érzem. De a heg ott van, és ott is marad, örökké. Az is én voltam. S most visszatekintve az csak egy lezárt fejezet, semmi több. Megdöbbenten olvastam búcsúlevelem. Volt. Megvan most is. Már rég elfelejtettem. Ez a múltam. No de ennyire? Magamnak is tudok még meglepetést okozni.
Nem emlékszem kristáyltisztán arra az időre. Csak homályos, szürke, hideg képek pislákolnak haloványan. Összemosódik minden, mi akkor történt. Emberek, napok, érzések, kérdések. Az örökös kérdés: miért?
Nem kaptam választ. Most se tudnék adni. De egyszerűen ez épített fel, ez formált, ezen az úton jutottam el IDE. És itt jó! Tehát, bár remegve és értetlenül, de azt mondom, megérte. Megérte a sok könny, a szenvedés, a búcsú. Mert otthagytam azt az életet, otthagytam azt a testemet, azokat a gondolataimat. Mintha múltbeli énem meghalt volna, s lelkem újjászületett. Mint ki a halálból támadt fel, becsülöm a virágok illatát, az ég kékjét, a madarak csicsergését újra. Vagy tán most először?! Örülök a napnak, de szeretem az esőt is. És alig várom a havat! Csurig ázok, ha a természet úgy akarja. S én még akkor is mosolygok. Mert semmi sem tudja egyenesbe hozni az ajkaim. Mert felgörbültek, örökre, én mondom. S mert csak élek, s mert az oly jó!

mr.

hold your own.
know your name.
and go your own way.

map

funniest thing: i don't really care as much as i talk about it:) i mean.. i have no idea.. i need a map to my own heart.. yessss.

zavar

Hiszek neked - ellöknélek magamtól, hidd el. De szenvedéllyel gyűlöllek és gyűlölettel szeretlek. Azt akarom, enyém legyél, csak az enyém, de én ne legyek tied soha! Vágyjál rám, érezz, de ne lásd, hogy ki vagyok. Csak sétálj a vaksötétben te is. Tapogatózz. Hátha megleljük egymást. Hátha egy sötétben élünk. Hátha ketten együtt képesek vagyunk kivilágítani a feketeséget. Mert lehet ezt kell tennünk. És az is lehet, hogy nem, de igazából nem is számít, hova tartunk. Csak menj, menj, és én is megyek, és talán találkozunk majd egy távoli pontban. Talán.

lebegés

Ismét csak mentem és úsztam az árral. És az eredmény ugyanaz, vagy jobb. Valóban, kicsit jobb talán. De úszni sokszor veszélyes, mert elnyelhet egy-egy nagyobb örvény, és akkor próbálj menekülni, akkor kiálts segítségért. Ott maradsz. Örökre.
Én csak élvezem a habokat, langyosan simogatnak a hullámok, a víz kegyes, nem akar rámtörni, csak visz magával, szeretünk együtt utazni.
De a víz szeszélyes, s hirtelen felidnulásból megindulhat, és örökre elmoshat a föld színéről, ha úgy akarja.
Ő dönt.
Én csak lebegek.
Én már döntöttem, mikor belevetettem magam a patakba néhány hajnallal ezelőtt. S a patak egyre csak megdagadt, szélesedett és mélyült, s már a folyó torkollatához érünk mindjárt. Tó, tenger, óceán? Mi jöhet ezután?
Igazából nem is számít. Már úgysincs visszaút.

Már mindjárt

Már lement a nap, ragyogtak a csillagok. Fáradt voltam, s a hold is csak kábító hatással volt rám. Azt hittem megint eltelt egy hangtalan nap. Nembaj, majd máskor. Ráérek. És ő is ráér. Nem kell elsietni a dolgokat.
Már megostam a fogam, felvettem a pizsamám, lemostam a sminkem. Már felmásztam az ágyba, amit oly jól imserek, amiben oly rég alszom, de sosem egyedül - mindig csak vele. Az Ő ágya.. amiben helyet kaptam két éve. Szeretem azt az ágyat. Kényelmes. Nagy. Meleg.
Már befordultam a fal felé, jelezve, hogy aludni szeretnék. Mindig igy jeleztem. S ilyenkor odabújt hozzám, átölelt és úgy merültünk álomba.
Már azt hittem, megint így fog történni...
Aztán megkérdezte, beszélünk-e. Már-már majdnem aludtam.

Beszéltünk. Még nem lett kimondva, de ki lesz. Hamarosan. Mert tovább kell tudni lépni. Mert fiatalok vagyunk és annyi minden áll még előttünk. Mert nem szabad elkényelmesedni a fényes szobában, tudni kell becsukni magunk mögött az ajtót, és átmenni a sötét szobába, és megismerni azt is.. ugye..

Fáj. Nehéz. Néha csak ülök és elered a könnyem. Mert mi lesz ezután? Milyen nélküle élni? Nem tudom. Oly régen éltem már nélküle. Oly régen voltam már egyedül. Félelmetes dolog ez. S egy kicsit félek is.. a sötéttől. De tudjuk jól, hogy a szemünk megszokja a korom sötétet is.. hamar. Csak a lépést megtenni, azt a nagy, nehézkes lépést megtenni nehéz. Gyerünk lábaim, bírjátok! Kicsi szivem néha meg-megszakad.

De amibe nem halsz bele, az megerősít. És ebbe nem fogok.

Jobb ez így.

kirakós

Hát itt vagyok. Hogy mit tettem? Nem tudom. Csak mentem. És csináltam. Ami jött és amit kellett. Vagy nem kellett volna?
Végre élek. Hát nevess te is, és legyél boldog. Mert én is az vagyok, te is úgy látod, ugye? Lehet, ez már túl sok. Neked is. És talán nekem is. Lehet, nem bírom majd olyan jól. Mit művelek?
Valaki adjon már egy jó nagy pofont. Mert elrepültem a fellegekbe madarakat nézni. És pedig azt mondtátok, hogy maradjak két lábban a földön. Hát ragasszátok lábaim a talajhoz, mert héliummal vagyok megtöltve..
Te tudsz valamit. Látom. Érzem. Hallom. Mert más vagy. Mert más vagyok én is. S mert már látod a végzeted. Érzed. Hallod. Jön. És én nem tudom megállaítani. Pedig talán akarom is. Talán. Talán nem eléggé. Talán nem vagyok biztos. Kellenének a lábaim. A földön. Nem a levegőben. Mintha elbódítottak volna. Mintha nem látnék tisztán. Csak színek, zajok, ízek, nevetések, foltok, hirtelen mozdulatok, néhány ismerős-ismeretlen arc, a fiatalság rémképei, a füst, a virágok, minden új, minden más, hova kerültrm, kik vagytok ti?
S én mégis boldog vagyok. Az új ismeretlenekkel. Együtt alszunk, eszünk, iszunk, élünk. Egy hét, két hét, annyi se telt el. S azt tesszük, mintha mindig is együtt lettünk volna, mintha ismernél és én i imsernélek, mintha hirtelen rátaláltam volna az utolsó puzzle darabra, ami befejezte a képet, s most ez egész egy gyönyörű összeség, míg eddig a darabok különálló életet éltek. S most, hogy kész van, azt hisszük.. most úgy csinálunk, mintha mindig is készen lett volna, és mi tudtuk volna, hogy ilyen lesz, hogy pont ilyen egész. De nem tudtuk, mert folyton azon törük a fejünk, hogy ebből sosem lesz egész.. Nem láttuk a végét.
S én most próbálom azt hinni, hogy ez a vége, de nem, mert ez csak egy puzzle a sok közül, s végtelen sok kirakósjáték van még a gyerekszobámban amik mind-mind arra várnak, hogy egyszer összeillesszem a darabokat. És ha mind megvan, akkor lesz teljes az élet, akkor már elalhatok, mert teljesítettem küldetésem. A nekem szánt kirakósok készen vannak. Kifüggesztve szobám falán lógnak majd, míg emlékem élni fog.