egy híján húsz

Holnap. Holnap egy új korszak kezdődik. A new era.

Én nem hiszek Istenben vagy istenekben, de hiszek a sorsban. Hiszem, hogy mindenkinek megvan a maga kijelölt ösvénye ebben a világban. Hogy mindenkinek van egy küldetése, amit teljesítenie kell élete során. Az élet egy személyre szabott utazás, rengeteg állomással. Mint egy nagy kalandjáték. Az állomásokon feladatok várnak rád, és csak akkor mehetsz tovább életed pályáján, mikor teljesítetted a feladatod, megtanultad, amit meg kellett, és mikor már készen vagy az új kihívásokra, melyek a következő állomáson várnak rád.

Hiszem, hogy nekem is kijelölt egy utat a sors. Vagy inkább azt, hogy van egy küldetésem. Mindig is hittem ebben. És mindig is ez alapján cselekedtem. Azt hiszem, én azért születtem meg, hogy segítsem mások életét. Hogy segítsek másokon. És amikor találok egy lelket, akinek szüksége lehet rám, a segítségemre, ott megállok, kopogtatok. Addig kopogtatok, míg be nem enged az ajtaján, és aztán kibogozom a csomókat. S amikor idő van, elindulok a következő állomás felé. Van, hogy nem engednek be az ajtón. Kopogok, csak kopogok esőben, szélben, hóban, viharban. De ha valaki ennyire nem vágyik segítségre, ha valaki makacsul ragaszkodik földhözragadt életéhez, hát hajrá. Tudom, mikor kell továbbállni. Mert abból is tanulunk, ha valahová nem jutunk be.

Én lehet, nem hagyok majd hátra nagy elméleteket, mint Platón vagy Arisztotelész tette. (Bár tervezem.)
Én lehet, nem hagyok majd hátra olyan nagy műveket, olyan nagyon bölcs és mély írásokat, mint Márai vagy Coelho tette. (Bár tervezem.)
Én lehet, nem találok fel semmilyen új technológiát, ami megváltoztatja a világot, mint ahogy Bell vagy Edison. (Bár még ez is lehet.. )
Én lehet, hogy nem fedezek fel új földrészt, mint azt Kolombusz tette, hiszen már minden egyes pontját a földgömbnek látjuk google earth-ön. Lassan már a házak ablakain is benézhetünk. Ezen már nincs mit felfedezni, csak a hálószobatitkokat.. :)
Én lehet, nem fogok kommunikációs modelleket megalkotni, mint azt Newcomb, Laswell, Gerbner vagy sokan mások tették. (Nem, ezt tényleg nem tervezem. )

Én lehet, hogy nem fogok örökké élni, lehet, nevemre nem fognak emlékezni, még akkor sem, ha hátrahagyok filozófikus elméleteket, bölcs és mély írásműveket, feltalálok valami világotrengető technológiát (például a teleport jó lenne.. ), sőt, még egy új földrészt is felfedezek, és még egy kommunikációs modellt is megalkotok.
De én fogok meghalni a legboldogabban, ha abban a pillanatban, amikor végleg lehunyom a szemeim, annak a tudatában leszek, hogy egész életem során embereken segítettem. Nem anyagi, lelki adományokkal. Hogy annak a néhány embernek igenis örökkön örökké élni fogok az emlékezetében, az a néhány ember örökké tudni fogja a nevemet. Mert a hála nem vész el. Csak átalakul. Örök Emlékké.