kupak

Ismét egy kupak az életem.
Ugyanaz a kupak.
De egy másik üveg.

Open up!

only human

Azt hittem én egy habostorta tetején élő marcipánfigura vagyok.
Kiderült, hogy az egész gyermekkorom hazugság volt.
Kiderült, hogy én is csak egy ember vagyok.

Tik.Tak.

Várni valamire, ami talán sosem jön el. Várni, és remélni, hogy eljön. Mert eljön, ugye?
Várok, és közben idegesen nézem az órát, zordan kattognak a másodpercek, már-már zavaró zakatolásuk. Tik. Tak. Tik. Tak. Megállás nélkül. Tik. Tak. Az egész testem bizsereg, ráz a hideg - bevallom, kicsit izgulok. Mert félek, hogy nem jön el. Mert félek, hogy eljön, de aztán gyorsan el is szalad. Mert félek, hogy eljön, de nem lesz olyan. És leginkább félek, hogy eljön, és olyan lesz, és... és akkor mi lesz? Akkor hogyan lesz? Akarom én, hogy eljöjjön? Vagy csak szeretek vágyódni a megszerezhetetlen után? Szeretek-e szenvedésemben hemperegni? És szenvedve boldognak lenni, boldognak látszatni önmagam, játszani a hideget, a magányost, a nyugodtat? Önmagamat éltetem-e boldog szenvedésemmel, vágyódásommal, hamis érzelmeimmel? Hamisak? Igazak? Mi az igaz?
--Azt hittem, legalább önmagamat ismerem.--
Tik. Tak. Múlik az idő, s erre vészesen figyelmeztet a kattogás, mely végérvényesen belevéste magát lényembe. Ha az idő megállna, bennem továbbra is zengene a kattogás. Tik. Tak. Eljössz-e ma, eljössz-e holnap, eljössz-e egyáltalán? Várjak még, vagy kattogjak túl, kattogjak tovább az élet sínjein? És ha várjak, meddig várjak? Mire várjak?
Korán van még? Vagy már túl késő?
Túl késő? Mihez? Sosem lehet túl késő..

Tik.
Tak. Végítélet következik.

Wait for it.

Tik. Tak.

Élet-Művészet

...mert életművésznek lenni jó...

Azt kérdezitek, mi számít művészetnek? Minden! És maga az élet a legnagyobb művészet, melyet mindannyiunknak művelnie kell. Mindenki életművész a maga nemében. És itt nem a szó pejoratív értelmére gondolok, nem arra a rosszalló nézetre, hogy az életművészethez szinte elválaszthatatlanul hozzátartozik az ügyeskedés eleme, illetve az, hogy sokszor céljait másokat kihasználva éri el. Mert manapság már inkább negatív értelemben tekintenek ezekre a művészekre, pedig a szó eredete az „artisan”, ami annyit tesz: Az “(élet)művész” az a temperamentumos típus, akinek megvan a természetes képessége ahhoz, hogy a művészetekben kibontakozzon.

Nem. Én az életművészre, mint az élet művészére tekintek. A művészre, aki rájön, hogy saját életét meg tudja óvni a csődbemeneteltől. Hogy ő saját élete ura, ő festi meg sorsát, ő írja meg élete rímeit. Ő komponálja saját jövőjének zenéjét, és ő az, aki az útjában levő köveket összegyűjti, hogy később várat építhessen belőlük. Mert az akadályok csak erősítenek bennünket azáltal, hogy nem kerüljük azokat ki, hanem megküzdünk velük, s később felhasználjuk a leküzdésből fakadó tapasztalatainkat.
Az életművész boldog, mert tudja, hogy megéri élni ebben a kihívásokkal, félreértésekkel, és akadályokkal tarkított világban, még akkor is, ha néha úgy érezzük, nincs tovább. Boldog, mert tudja, hogy ő nem sorsának rabja, hanem saját történetének írója, saját színházának igazgatója, ezt a hosszú-hosszú filmet bizony ő rendezi. Túllép önmagán, minden hegyet megmászik, sivatagokat küzd le, s önmagában találja meg az életmentő oázist. Belülről táplálkozik, saját belső érzéseiből, érzelmeiből, melyeket nem fél kimutatni. Az életművész minden nap mosolyogva kel fel, mert tudja, az élet egy csoda. Egy csoda, amelyet mindannyiunknak meg kellene becsülni.

Az életművész a saját köveiből felépített várában múzeumot létesít, s halála napján fényes megnyitót tartanak ott: Mindenki, aki ismerte, szerette, együtt emlékezik vissza történetére, az általa hátrahagyott életfestmények, életszobrok, életkönyvek, életversek által. Majd a tömeg átvonul a színházterembe, és még egyszer utoljára megtekintik művészünk életművét.

Mert az élet művészet.

paths

Im just not sure what is the right way...

Which is the right path to take?
Which is the safest?
Which is more fun?
Which leads to happiness?
Which leads to you?
Which is the one I am supposed to take?

Fernando Pessoa - Castello

I may have defects, live anxiously and sometimes become irritated, but I never forget that my life is the biggest company of the world, and that I can avoid that it goes bankrupt.

To be happy is to recognize that life, is worth living, even with all its challenges, misunderstandings, and its periods of crisis.

To be happy, is to stop being the victim of problems and being the author of your own story. To cross deserts outside of yourself, and to find the oasis inside your soul.

To thank God for each morning for the miracle of life. To be happy, is not to be afraid of your own emotions. It is knowing how to speak about yourself. To have the courage to listen to a "no". To have the strength to receive a criticism, even when unjust.

Stones in the road?
I save every single one, one day I´ll build a castle.

foolish games

You took your coat off and stood in the rain,
You're always crazy like that.
And I watched from my window,
Always felt I was outside looking in on you.
You're always the mysterious one with
Dark eyes and careless hair,
You were fashionably sensitive
But too cool to care.
You stood in my doorway, with nothing to say
Besides some comment on the weather.

Well in case you failed to notice,
In case you failed to see,
This is my heart bleeding before you,
This is me down on my knees, and...

These foolish games are tearing me apart,
And your thoughtless words are breaking my heart.
You're breaking my heart.

You're always brilliant in the morning,
Smoking your cigarettes and talking over coffee.
Your philosophies on art, Baroque moved you.
Do you love Mozart? And you'd speak of your loved ones
As I clumsily strummed my guitar.

You'd teach me of honest things
Things that were daring, things that were clean
Things that knew what an honest dollar did mean
So I hid my soiled hands behind my back
Somewhere along the line I must've gone off track with you


Excuse me! Think I've mistaken you for somebody else,
Somebody who gave a damn,
Somebody more like myself.

These foolish games are tearing me, you're tearing me, you're tearing me apart,
And your thoughtless words are breaking my heart.
You're breaking my heart.

You took your coat off,
and stood in the rain,
You're always crazy like that.

wait for it.

Im on the waiting list...



---> I'm waiting till you're done.

enough of this game already

Csak játszunk és játszunk, trükközünk és taktikázunk. Elég! Elég a bábokból, elég az álarcokból.

Its over. Get over it. And grow up.

Mert nem tudod, mivel játszol. Mert már kiléptünk a gyerekszobából, itt már bizony következménye is van tetteinknek. Odabenn a szobában hiába ütöttük egymást párnákkal, hiába verekedtünk, harcoltunk, ott nem fájt semmi, a játék hevében senki sem érzi a fájdalmat. De ez más. Itt minden élesben megy. Itt úgy is fájdalmat tudsz okozni, hogy egy ujjal sem érsz hozzám. Itt már szavakkal is bántani lehet, nem csak tettekkel. És legtöbbször a némaság a legerősebb fegyvered. Mert látod? Ami a gyerekszobában csak játékpisztoly volt, vízipuska, az idekinn már igazi sebeket ejt.
Légy óvatos. A játszótér csatatérré alakult. És mi észre sem vettük a változást..

egy híján húsz

Holnap. Holnap egy új korszak kezdődik. A new era.

Én nem hiszek Istenben vagy istenekben, de hiszek a sorsban. Hiszem, hogy mindenkinek megvan a maga kijelölt ösvénye ebben a világban. Hogy mindenkinek van egy küldetése, amit teljesítenie kell élete során. Az élet egy személyre szabott utazás, rengeteg állomással. Mint egy nagy kalandjáték. Az állomásokon feladatok várnak rád, és csak akkor mehetsz tovább életed pályáján, mikor teljesítetted a feladatod, megtanultad, amit meg kellett, és mikor már készen vagy az új kihívásokra, melyek a következő állomáson várnak rád.

Hiszem, hogy nekem is kijelölt egy utat a sors. Vagy inkább azt, hogy van egy küldetésem. Mindig is hittem ebben. És mindig is ez alapján cselekedtem. Azt hiszem, én azért születtem meg, hogy segítsem mások életét. Hogy segítsek másokon. És amikor találok egy lelket, akinek szüksége lehet rám, a segítségemre, ott megállok, kopogtatok. Addig kopogtatok, míg be nem enged az ajtaján, és aztán kibogozom a csomókat. S amikor idő van, elindulok a következő állomás felé. Van, hogy nem engednek be az ajtón. Kopogok, csak kopogok esőben, szélben, hóban, viharban. De ha valaki ennyire nem vágyik segítségre, ha valaki makacsul ragaszkodik földhözragadt életéhez, hát hajrá. Tudom, mikor kell továbbállni. Mert abból is tanulunk, ha valahová nem jutunk be.

Én lehet, nem hagyok majd hátra nagy elméleteket, mint Platón vagy Arisztotelész tette. (Bár tervezem.)
Én lehet, nem hagyok majd hátra olyan nagy műveket, olyan nagyon bölcs és mély írásokat, mint Márai vagy Coelho tette. (Bár tervezem.)
Én lehet, nem találok fel semmilyen új technológiát, ami megváltoztatja a világot, mint ahogy Bell vagy Edison. (Bár még ez is lehet.. )
Én lehet, hogy nem fedezek fel új földrészt, mint azt Kolombusz tette, hiszen már minden egyes pontját a földgömbnek látjuk google earth-ön. Lassan már a házak ablakain is benézhetünk. Ezen már nincs mit felfedezni, csak a hálószobatitkokat.. :)
Én lehet, nem fogok kommunikációs modelleket megalkotni, mint azt Newcomb, Laswell, Gerbner vagy sokan mások tették. (Nem, ezt tényleg nem tervezem. )

Én lehet, hogy nem fogok örökké élni, lehet, nevemre nem fognak emlékezni, még akkor sem, ha hátrahagyok filozófikus elméleteket, bölcs és mély írásműveket, feltalálok valami világotrengető technológiát (például a teleport jó lenne.. ), sőt, még egy új földrészt is felfedezek, és még egy kommunikációs modellt is megalkotok.
De én fogok meghalni a legboldogabban, ha abban a pillanatban, amikor végleg lehunyom a szemeim, annak a tudatában leszek, hogy egész életem során embereken segítettem. Nem anyagi, lelki adományokkal. Hogy annak a néhány embernek igenis örökkön örökké élni fogok az emlékezetében, az a néhány ember örökké tudni fogja a nevemet. Mert a hála nem vész el. Csak átalakul. Örök Emlékké.

muse

Miért van az, hogy akik mások, akik mást keresnek, akik világegyetemet akarnak építeni, akik csillagokat hoznának le, akik éreznek, s akik sokkal többre vágynak holmi testiségnél, mindig olyan múzsát találnak maguknak, aki nem méltó arra a szerepre. Olyanokat, akik nem látják a csillagokat, akik fel nem foghatják a világegyetemek nagyságát és sokszerűségét, akik nem látják a szépségét a hovatartozásnak. Akik örökké szabadságuk rabjai akarnak lenni, mert félnek kilépni annak biztonságából. Félnek önmagukat teljesen odaadni, félnek a repüléstől, a magaslatoktól. És félnek a zuhanástól.
Miért nem találhat egymásra két 'világot teremtő', miért kell mindig küzdeni, miért kell mindig tanítani a múzsákat.
Miért nem találhat egymásra két olyan lélek, akiknek nem kell magyarázni, hogy megéri a zuhanás már csak a repülés élményéért is. Akik megértik egymást szavak nélkül, csillagostul, világegyetemestül...

Miért hajtóelemünk a küzdelem, a tanítás?