talán

Lehet eljött a perc. Mert ha rá gondolok, már nem lesz könnyes a szemem. Mert ha magamban kimondom, vége, nem szorul össze a szívem. Azt hiszem, meg tudom tenni.
Tudtuk jól, ez nem örök. De szeret és én szeretem. Habár ez már régesrég nem szerelem. Csak élünk, létezünk egymás mellett, boldogan. S várjuk a változást, mert tudjuk, hogy jön. Hogy már el is indult, úton van. Tudjuk, hogy vége lesz. Egyszer, majd. De nem tudjuk kimondani. Nem tudjuk elengedni egymást. Csak úgy. Mert már nem szerelem. Amíg nincs miért véget vetni neki, hagyjuk, hadd csordogáljon tovább. Nem szeretjük a változást. Hozzászoktunk egymáshoz.
Mert két év sok idö. 1051200perc.. S minden egyes percben Ő ott volt. A részemmé vált. Teljesen. S én ismerem Őt, jobban, mint bárki mást, jobban mint önmagamat. Ismerem a mondatait, a válaszait, a mozdulatait, ismerem az illatát, a tapintását, a csókjait. Ismerem Őt belülről és kivülről is. S ennek a szoros ismerettségnek nem tudunk nemet mondani, nem tudunk véget vetni. Mert túlságosan szeretem Őt. És félek, ha kimondjuk, hogy szerelem már nincs, akkor maga a szeretet is elveszik a ködben. S én bármit megteszek azért, hogy a szeretet megmaradjon. Mert több Ő nekem, mint egy kapcsolat, aminek ha vége, elfelejtődik az egész.
Eddig nem tudtam gondolni se arra, hogy egyszer midnez megszűnik. S most itt állok, azon töprengve, hogy mialatt írom e sorokat, miért nem nedvesedett már be az arcom.
Azt hiszem, végre képes vagyok felállni, s felelni a döntéseimért. KÉpes vagyok irányítani a sorsom. Lehet, ennek hamarosan vége lesz. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy most erős vagyok. Hihetetlen erős. S hogy most fel tudnám dolgozni. Azt hiszem. Talán.
S talán van aki segíthet. Talán.
Nem tudom. Meglátjuk.