állj!

Minden folyton változik. Minden mozog, halad, formálódik, jön és megy. Az idő pedig zakatol, s mi észre sem vesszük a változást. Csak akkor kapjuk fel a fejünk, amikor már vége. S akkor aztán nézhetünk, kereshetjük a múltat, de minden, ami tegnapelőtt még kézzelfogható volt és természetes, emlék marad csupán.
Ez bezzeg nem változik. Örökké emlék marad. Végérvényesen is belevésődik a lelkedbe, s halálod napjáig kong majd szíved egy piciny szegletében az űr. A hiány. Az elmúlás fájó érzete. Az elfogadás. A belenyugvás. Mert azt mondják, ez így van rendjén.
Néha annyira belerúgnék az idő forgókerekébe, s üvölteném, hogy ELÉG! Csak egy percre állj meg, csak egy kicsit nyerjek vissza a múltból, csak egy rövid ideig ne siess úgy, előre. Csak várj, pihenj, ne légy olyan monoton, ne légy olyan agresszív, ne kényszeríts a haladásra mindenkit. Oly sokan vagyunk e földön, akik nem tudunk veled lépést tartani. Hát állj meg, pihenj, várj be minket.
Hogy lehessen időnk a szeretetre. A boldogságra. Hogy legyen időnk mosolyogni, nevetni, addig, amíg azt a kellemes izomlázat el nem kezdjük érezni a hasunkban. Hogy legyen időnk ölelni. Ölelni szorosan, hosszan, hogy jelentsen is valamit. Ölelni, és nem csak két puszit dobni valaki arcára. Állj meg, hogy legyen időnk ülni és nézni egymást. Ülni és nézni, anélkül, hogy bármi mást csinálnánk. Csak fogni egymás kezét, megismerni egymás arcát, testét, lelkét. Adj időt a megismerésre.
És állj meg egy kicsit, hogy legyen időnk a búcsúra. Tisztes búcsúra, ami mindenkit megillet. Hogy utoljára szerethessünk, boldogok lehessünk. Hogy mosolyoghassunk, nevethessünk addig, amíg azt a kellemes izomlázat el nem kezdjük érezni a hasunkban. Hogy még egyszer, utoljára ölelhessünk. Ölelhessünk szorosan, hosszan, hogy az többet jelentsen, mint addig bármikor is. Ölelhessünk, de puszit is adhassunk. Ne csak kettőt, tizenkettőt, huszonötöt, százat, ha jól esik. Állj meg, hogy még egyszer, utoljára leülhessünk és nézhessük egymást, anélkül, hogy bármi mást csinálnánk. Hogy foghassuk egymás kezét, felfedezhessük a változást egymás arcán, testén, lelkén. A változást, ami a tudtunk nélkül végbement. Mert nem figyeltünk rá. Mert nem volt időnk figyelni rá.
Adj egy kis időt.
Adj egy kis szünetet.
Adj egy kis pihenőt.
Állj!