ó retorika ó

Mindannyian tudjuk, mennyire fontos is az emberi kommunikáció. A beszéd az, ami megkülönböztet minket a többi élőlénytől. Hát miért nem használjuk ki ezen adottságunkat? Miért nem élünk a lehetőséggel, hogy mindent sokkal egyszerűbben és egyenesen meg tudjunk oldani? A dolgunk csupán annyi lenne, hogy kinyissuk a szánkat. Mégis miért olyan nehéz ez? Miért nem vagyunk képesek rá?

Miért nem mondjuk ki, amit gondolunk, amit érzünk? Miért nem használjuk ezt az egyedülállóan mindent leegyszerűsítő eszközt, a beszédet, a nyelvet gondolataink, érzelmeink kifejezésére? Megérdemeljük egyáltalán ezt a kiváltságot?

Igenis használjuk a nyelvünket! Mondjuk ki, ha fáj valami, szóljunk, ha megbántanak. És igenis bókoljunk, bókoljunk sokat, bókoljunk mindenkinek, mert emberek napjait tehetjük szebbé egy-két kedves szóval. Mennyiből állna mondani, hogy „De csinos vagy!”, „De tehetséges vagy”? Mennyiből állna bíztatni a másikat, vagy netán vigasztalni, ha kell?

Mennyivel egyszerűbb lenne minden. Tudnánk, kinek mi tetszik, mi nem tetszik. Tudnánk, ki boldog éppen és ki nem. És akkor együtt örülhetnénk a boldogokkal, és segíthetnénk a szomorúaknak. Mert hiába: a nonverbális kommunikációs jeleket nem tudjuk tökéletesen megfejteni. Az ember szíve megszakadhat, mégis magára erőlteti a mosolyt, hogy ne kelljen beszámolnia romokban heverő életéről.

Én sem vagyok kivétel. Én sem mondom ki, ha valami bánt. Én is inkább egy néma, hazug mosolyt csempészek arcomra, s elhitetem mindenkivel, hogy jó. Hogy szép. Hogy nincs baj. És én sem beszélek. És én sem mondom ki, ha szerelmes vagyok, és én sem mondom ki, ha hálás vagyok, és én sem mondom ki, ha valaki annyira megbántott, hogy inkább örökre egy paplan alá bújnék és sírnék, és én sem mondom anyukámnak, hogy szeretem, és én sem köszönök meg minden kedves gesztust, kedves szót, bíztató mosolyt, baráti ölelést.

Nem merünk igazak lenni. Nem merjük kiadni magunkat, a legféltettebb, legszemélyesebb gondolatainkat. Néha nem merjük vállalni önmagunkat. Néha jobb elveszni a tömegben.

És a titokzatosság. Ó, az a fránya titokzatosság. Az a vonzó, taszító, izgalmas, rejtélyes feszültség. „Vajon mit gondolhat, mit érezhet?”
Miért nem szeretünk egyenesek lenni? Miért élvezünk kétségek közt vergődni, találgatni, félni, izgulni?

Hát nem lenne könnyebb kimondani mindent? Nem lenne könnyebb beszélni?

Beszéljünk. Beszéljünk a múltról, a jelenről, a jövőről. Beszéljünk magunkról és beszéljünk másokról. Beszéljünk komolyan és beszéljünk komolytalanul. Beszéljünk, beszélgessünk. Érezzünk. Gondoljunk. És mondjuk ki.