angyal

Azt hisszük a világ körülöttünk forog. Hogy nekünk a legrosszabb. Hánykolódunk, forgolódunk mocskos életünk sarában, mintha az lenne a legmocskosabb mind közül. És élvezzük. Élvezzük, ahogy a hűvös sár rátapad testünkre, ahogy sáros lesz a kezünk, az arcunk, a hajunk. Ahogy sárrá válik az életünk. Élvezünk hemperegni saját szánalmunkban. Hadd folyjon a könnyem, hadd áztassam el a Földet gyermeteg gondjaimmal. Hadd hitessem el a világgal, hogy nincs tovább élet, hogy megálltak a folyók, hogy nem születik soha többet gyermek e Földön. Hogy nincs többé nevetés, és nincs többé sírás, és nincs többé napsütés, és nincs többé vihar. Hogy nincs többé Te és nincs többé Én. Mert nincs többé Mi. Ennyi az egész. Egy világ dől össze nélkülünk.
Higgyétek el.

A megdöbbenés, a világosság ideje: Már megint mi van velem? Már megint miért tévedtem el? Már megint miért hittem, hogy több vagyok egy apró porszemnél? Már megint miért élveztem a világom közepe lenni?
Elég.

Mennyivel nagyobb problémák vannak. Mennyivel nagyobb fájdalmak. Mennyivel nagyobb érzések. Érzelmek. És sokkal több szeretet. És sokkal több könny. És a soha viszont nem látás valós képzete. A soha vissza nem látásé.

Mindent túlélek.
Azt nem tudnám.

Hát mosolyt vissza, könnyeket el. Leszek, aki voltam. Többet megingani nem fogok, hitem erős, bátorít az Ő bátorságuk. Az Ő mosolyuk. Az Ő szeretetük. Az Ő boldogságuk. Mert aki a legnagyobb fájdalom átélése után is tud boldog lenni, annál erősebb nincs e világon.

Boldog vagyok.
Boldognak kell lennem.
Ez a kötelességem.

You will be in my prayers.